Tisztelt Olvasó!

Ön most Horthy István Sharif 2000. október 25.-i Los Angeles-ben elmondott beszédének fordítását olvassa. Mivel a szerző kívánságának megfelelően igyekeztünk megőrizni a beszéd életszerűségét, zárójelben közöltük a közönség reakcióit, és a hitelesség érdekében lemondtunk a kifinomult szöveggondozásról. Így hát Ön - a legszükségesebb változtatásoktól eltekintve - a beszéd csaknem teljesen szöveghű fordítását olvassa.

A fordítás első vázlatát Bánhegyi Zsolt készítette el, Révai Gábor pedig tovább csiszolta. Végül maga a szerző, Horthy István Sharif, átnézte és jóváhagyta a publikálását. A beszéd eredeti szövegét ezen a honlapon olvashatják.

Jó olvasást kívánunk!



Horthy István Sharif: Mi a Subud?
Személyes bevezetés egy spirituális úthoz

"Mindenki megtalálja saját, személyes útját Istenhez – ami jó az egyik embernek, lehet, hogy a másiknak egyáltalán nem felel meg. Ezért saját belső énünket kell felfedeznünk, ha rá akarunk találni az Istenhez vezető utunkra. Nem követhetünk és nem utánozhatunk senkit."

Muhammad Subuh Sumohadiwidjojo

Los Angeles, 2000. október 25.


Jó estét, Isten hozott mindenkit!

Elöljáróban egy szívességre szeretném kérni Önöket. Amiről ma este beszélni fogok, igazi spirituális tapasztalat. A spirituális tapasztalat pedig olyasvalami, ami túl van az értelmünkön, túl mindazon, amit ennek a világnak a megértéséhez használunk. Ezért szeretném, ha türelemmel fogadnák a kérésem, és tegyenek meg valamit, amiről azt gondolom, hogy hasznunkra válna: nekem a beszédben, Önöknek a megértésben. Azzal szeretném kezdeni, hogy legyünk egy percig teljes csöndben, esetleg behunyhatjuk a szemünket, hogy belsőleg valami más helyre jussunk, mint amikor a világban rohangálunk és tesszük a dolgunkat. Köszönöm. (egy percnyi csönd)

Nagyon köszönöm.

Nos, Hölgyeim és Uraim, köszönöm, hogy eljöttek. Ahogy Lorenzo mondta, ez egy ritka alkalom. Azon töprengtünk, vajon mikor beszélt az USA-ban utoljára valaki nyilvánosan a Subudról. Úgy gondoljuk, hogy ez körülbelül 45 éve történhetett. Ha tehát Önöknek nem tetszene az amit mondok, legalább úgy érezhetik, hogy egy történelmi eseményen vettek részt. (nevetés)

Amit tenni szeretnék, egyszerűnek hangzik. Szeretném megpróbálni elmagyarázni, hogy mi a Subud, és hogy mit jelentett számomra az elmúlt mintegy 40 évben, mióta részt veszek benne. És olyan érthetően, amennyire csak lehetséges. Mert egy kivételes tapasztalatról lesz szó. Olyasmiről, amiben azoknak, akik nem kapták meg a Subud kapcsolatot valószínűleg nem volt még részük. Ezért nem is olyan egyszerű erről beszélni. Az egyik ok, amiért általában nem beszélünk erről, az, hogy azt mondták nekünk, ne térítsünk és ne gyakoroljunk nyomást az emberekre, hogy a Subudhoz csatlakozzanak. A másik ok azonban az, hogy valóban nem könnyű beszélni róla.

Tehát, azzal szeretném kezdeni a mondanivalómat, hogy a Subud teljesen nyílt. Nyitott mindenki számára, és nincsenek titkok. Ha Önök nem értik, amit mondok, az azért van, mert nem tudom jól elmagyarázni. Nem azért, mert bonyolult vagy titkos. A végén lesz alkalom kérdésekre, és én szeretném, ha mindenre, ami nem volt világos, nyugodtan rákérdeznének. Nincsenek "rossz" kérdések. Mindennek érthetőnek és világosnak kell lenni. Ha nem értik, akkor ennek valószínűleg az az oka, hogy én alkalmatlan vagyok a felvilágosításra. Ráadásul más nyelven is beszélek, mert Angliában nőttem föl, így hát ez is egy nehézség. (nevetés) Mindezzel azt szeretném mondani, hogy bátran kérdezzenek rá mindenre ami nem világos.

Először nagyon röviden, néhány szóban elmagyarázom, mi a Subud, aztán egy kicsit arról mesélek majd, hogyan kerültem vele kapcsolatba. Így valamelyest érzékelhetik majd, hogy milyen érzés a Subudhoz közeledni és csatlakozni hozzá. Azután röviden beszélek majd a kezdetről, és elmesélem a Subud eredetét és történetét. Ha még marad idő, beszélni fogok egy keveset arról is, hogy mi, Subud-tagok, mit csinálunk, és miben hiszünk, stb. Arra gondoltam, hogy azután válaszolunk az Önök kérdéseire.

Látom, hogy sok Subud-tag van a közönség soraiban, úgyhogy néhányat közülük valószínűleg meg fogok kérni, hogy jöjjenek ide, és segítsenek felelni az Önök kérdéseire. És talán lesznek közöttük olyanok, akik beszámolnak a tapasztalataikról.

Mi is a Subud? A Subud egy magasabbrendű hatalom mindennapi valóságként való tapasztalása az életünkben. Tudom, hogy ezt némely embernek nagyon nehéz elképzelni, mert például a vallásos embereknek a magasabbrendű hatalom egyszerűen Isten. Istenről pedig általában csak a templomban beszél az ember. Mások számára pedig olyasvalami, amit nem igazán értenek, és lehet, hogy nem is hisznek benne.

De, mint mondtam, a Subud egy tapasztalat, ezért az efféle dolgokra nem kell sok szót vesztegetnünk. Nem kell megfogalmaznunk, hogy ez mi. A Subud nagyon is különbözik attól a sok lelki mozgalomtól, amelyek egy tanból vagy tanításból indulnak ki. Először is megmondják, hogy mi az ember, mi a lélek, mi Isten, mik a csakrák, és így tovább. Aztán elvégzel bizonyos gyakorlatokat, amelyekre megtanítottak. Van tanítód, és ezután már képes leszel rá, hogy bizonyos tapasztalatokat szerezz.

A Subud egyáltalán nem ilyen, mert itt semmiféle intellektuális erőfeszítésre nincs szükség. Semmit sem tanulsz. A Subudban az történik, hogy az egyik ember átad a másiknak egy kapcsolatot egy energiával vagy erővel. Az az ember, aki már megkapta és gyakorolta ezt, valahogyan képes arra, hogy átadja ezt a kontaktust egy közelében álló személynek. Az egyetlen követelmény, ami ehhez szükséges, hogy valaki egyrészt őszintén kívánja megkapni, másrészt legyen valaki olyannak a közelében, akiben ez már működik.

Egy hasonlattal szeretném ezt érzékeltetni: van egy darab vasunk és egy mágnesünk. Ha egymás mellé tesszük őket, akkor a vas felmágneseződik. Ha a vasdarabot előtte egy fonálra lógattuk, akkor csak forgott körbe; miután azonban a mágnes mellé tettük, összekapcsolódik a föld mágneses terével. Így tehát valami történt a vassal, hiszen képes lett észlelni egy erőteret, amely korábban mindig is ott volt. A Subuddal is valahogy így van. De mint tudják, a hasonlatok többnyire sántítanak, ezért ezt akár el is felejthetik. (nevetés)

De körülbelül így működik. A Subud valami, ami továbbadható. És a tapasztalat, amelyet továbbadhatunk a mi saját tapasztalatunk. Egyszóval személyes dolog. Senki sem mondja meg neked, mit kell csinálnod, és hogyan fogod megkapni. Egyszerűen megkapod. És mi, akik régen vagyunk a Subudban, már sok embernek adtuk tovább. A folyamat nagyon közvetlen, később majd beszélek róla, de mi nem tudjuk, hogy hogyan működik. Csak azt tudjuk, hogy ha van valaki akivel együtt elengedjük magunkat, akkor az a másik is megkapja azt a tapasztalatot, amit mi már korábban megszereztünk. Ugyanazt fogja érezni. Megpróbálom elmagyarázni, hogy ez milyen érzés, jóllehet mindenki számára más. Mégis ez a Subud realitása.

Világos tehát, hogy a Subud nem valamiféle kultusz, amely tanítót ad melléd, mert a Subudban nincs tanító. És nem is vallás, mert nem kell hinni. Senki nem mondja neked, hogy bármiben is higgyél. A Subud valójában egy tapasztalat. De ha nem is vallás, mégis szoros kapcsolatban áll a vallásos tapasztalattal. Tulajdonképpen azt hiszem, hogy a Subud minden vallás gyökerében ott van. Az igazság az, hogy ha leásunk az egyes vallások mélyére, legyen az a judaizmus, a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus vagy a hinduizmus, azt fogjuk látni, hogy ezeknek a vallásoknak az alapítói valamilyen közvetlen, nem saját akaratukból származó tapasztalatot szereztek. Mintha egy olyan intelligens hatalom működött volna itt közre, amely túl van az ember hatalmán és intelligenciáján. Ezt azután elnevezték "Isten"-nek, "Allah"-nak, "Nagy Életerő"-nek vagy bármi másnak.

Mi a Subudban nem mondjuk azt, hogy ebben hinned kell. Mi azt mondjuk: "Kipróbálhatod. Ha meg akarod tapasztalni, akkor mi át tudjuk adni neked ezt a tapasztalatot". És mivel a Subudban nincs semmiféle tanítás, nem fog eltéríteni a vallásodtól. Tehát akár zsidó, akár muzulmán vagy keresztény vagy, továbbra is gyakorolhatod a vallásodat. És mivel ez az új belső tapasztalat összhangban van azzal, amit a vallás tanít, olyan lesz, mintha új dimenziót adna a vallásodnak. Valóságosabb és több lesz annál.

Ez volt az én tapasztalatom. A Subudhoz csatlakoznak olyanok, akik hisznek Istenben és gyakorolják a vallásukat, és olyanok is, akik nem hisznek. Vannak, akik vallásosak lesznek a Subudban, mások nem. Előfordul, hogy a Subudban valaki vallást változtat; ez történt velem. Mindez egy belső fejlődés révén történik. A Subud másik dimenziója, hogy ez a tapasztalat egyfajta átfogó belső folyamatot indít el. Ez szintén nem egy tanítótól jön. A Subudban is van tanító, de ez a tanító bennünk van. Az ember lassanként ráébred, hogy van bennünk egy tanító, aki vezetni tudja az életünket – amely minden más ember életétől különbözik. Ez a tanító vezet el bennünket saját lényünkhöz.

A Subud tehát egyéni tapasztalat. Ugyanakkor annak a szervezetnek a neve, amely az ezt gyakorló embereket támogatja. Ahogy Lorenzo mondta, a Subud mintegy 80 országot átfogó, nemzetközi szervezet. A szervezet célja helységeket biztosítani, ahol az emberek a Subudot gyakorolhatják, és támogatni a tagokat abban is, hogy ezt a tapasztalatot a vállalkozásuk, a munkájuk, szociális vagy kulturális aktivitásaik révén életük szerves részévé tegyék.

A szervezet maga meglehetősen horizontális. Úgy értem, habár Lorenzo a nemzetközi Subud-szervezet fejeként írt le engem, ezt a munkát négy évig csinálom, aztán más valaki veszi át. És azt is meg kell mondanom, hogy ez a poszt vajmi kevés világi hatalommal és befolyással jár. Többnyire egy testületben dolgozom olyan, a világ minden részéből jött emberekkel, akik a Subud-országokat összefogó zónákat képviselik. És sosem tudom őket rávenni, hogy azt tegyék, amit én szeretnék (nevetés), és így ez egy elég kemény munka. A Subud tehát nem egyike azoknak a piramis-féléknek – ahol adva van egy nagy szervezet, és neked azt kell tenned, amit mondanak. Itt a dolgok nagyon is alulról felfelé és eléggé demokratikusan zajlanak – vagyis a Subud inkább egy anarchisztikus, minimalista szervezet. (nagy nevetés) Nos, dióhéjban ez a Subud.

Most egy kicsit arról mesélek, hogyan kerültem én ide. Ahogy Lorenzo mondta, nekem sok tekintetben nagyon szokványos gyerekkorom volt. Egyedüli gyerek voltam, és szerencsém volt, mert szerető családban nőttem fel. Magyarországról jöttünk, átéltük a háborút, és Németországban kötöttünk ki egy náci börtönben. Aztán Portugáliában éltünk, majd Angliában és így tovább. De alapjában azonban közönséges, érdektelen gyerekkorom volt. (nagy nevetés).

Mindenesetre normálisnak éreztem. De az talán nem volt normális, hogy nyolc éves koromban egy szokatlan élményben volt részem. Egy nap Portugáliában, ahol laktunk, az iskolából mentem hazafelé, a közeli szép parkon át, ahol nyíltak a virágok. Egyszerre felocsúdtam. Olyan volt mintha felébredtem volna. Hirtelen sok mindenre rájöttem. Mindenekelőtt rájöttem, hogy eddig aludtam, vagy inkább – mivel szerettem moziba járni, így képzeltem – hogy ezidáig egy fekete-fehér világban jártam-keltem, de most hirtelen felébredtem, és a világ tarka színekben pompázott.

Aztán arra is rájöttem, hogy korábban is volt már ilyen színesfilm-élményem, amikor sokkal fiatalabb voltam. Emlékeim két vagy hároméves koromig nyúltak vissza, amikor még Magyarországon voltunk, és rájöttem, hogy akkor az egész életem ilyen hasonló színes volt, vagyis nagyon reális volt. Ez aztán valahogy elpárolgott, és később az életem nem volt többé reális, Mintha vatta-burok választott volna el a körülöttem lévő világ valóságától. Valami nagy hiányt és mély bánatot éreztem, mintha már régen valami nagyon értékeset vesztettem volna el. Ettől a pillanattól kezdve lettem kereső, jóllehet ezt nyolcévesen még nem ezekkel a szavakkal fogalmaztam meg. Tudtam, hogy keresek valamit: azon törtem a fejem, hogyan tudnám életben tartani ezt a tapasztalatot.

Néhány évvel később, amikor még mindig képregényeket olvastam Tapsi Hapsiról és Donald Kacsáról, elkezdtem más dolgokat is olvasni. Mivel egyedüli gyerek voltam, sokat olvastam. Tudományos és filozófiai könyveket rendeltem postán, és végül kezembe akadt a tanító George Gurdjieff egyik követőjének könyve. Gurdjieff a Kaukázusból származott, és a filozófiája, azt hiszem, olyan tanításokra épült, amelyeket egy szufi iskolában kapott valahol Keleten.

Az ő tanításának lényege az emberi tudat fogalmán alapult. Azt állította, hogy az emberek tulajdonképpen alszanak, de általában azt hiszik, hogy ébren vannak, döntéseket hoznak, és hogy ők irányítják az életüket. Valóban azonban mechanikusan viselkednek, egyfajta félálom-állapotban. A szabad akarat illúziójában élnek, miközben a valóságban olyan erők mozgatják, amelyekről nincs tudomásuk. Az emberré válás kulcsa a felébredés. Más szóval az emberi tudat fejleszthető. Ez engem valóban megragadott, mert magyarázni látszott azt az élményt, amiben részem volt. Ezért őszintén érdeklődni kezdtem ennek az embernek a tanításai iránt. Egyik könyvét a másik után olvastam el, mert útmutatást találtam bennük arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet felébredni.

Tizenkét éves koromban Észak-Skóciába küldtek egy internátusba, és én az iskolai életet arra használtam, hogy olyan mókás gyakorlatokat végezzek, mint koplalás, nem alvás, dolgok tudatosítása, visszafelé számolás elalvás előtt és sok más egyéb. Azt hiszem, nagy szerencsém volt, mert ebben az iskolában megtűrték a bolondokat (nevetés), ezért megúsztam ezt az időszakot. Viszont arra jöttem rá, hogy ezek a módszerek nem igazán segítenek. Még mindig hittem a diagnózisban, de a terápia nem hatott.

Tizenhat éves lehettem, amikor megtudtam, hogy még mindig vannak csoportok, amelyek Gurdjieff tanításait követik, bár ő maga már meghalt. Elhatároztam, hogy megkeresek egy ilyen csoportot. Az egyik csoportra ott találtam rá, ahová a gurdjieffi gyakorlatok egyik vezetője meghívta a Subud alapítóját. Mintha Gurdjieff rendszerének ez a tanítója elégedetlen lett volna Gurdjieff jelenléte nélkül elért haladással. Mint mondta, Gurdjieff a halálos ágyán figyelmeztette őt, hogy ez fog történni, és azt is mondta neki, hogy találja meg azt az embert, aki a Holland Kelet-Indiában arra készül, hogy az ő munkáját magasabb szintre emelje. Így aztán valami új dologra várakozott, és amikor hallott a Subud alapítójáról, meghívta Angliába.

Ő nemrég járt ott és éppen akkor ment el, amikor én Coombe Springs-be, a csoport főhadiszállására érkeztem. És ahogy Lorenzo mondta, ez alatt a néhány hónap alatt, míg ott volt, számtalan Gurdjieff követő ment keresztül ezen a Subud-élményen. Sokan egyik napról a másikra hátat fordítottak Gurdjieffnek, nem a filozófiának, hanem a technikának, és elkezdték a Subudot gyakorolni.

Gurdjieff úgy fogalmazta meg a tanítását, hogy egy európai értelmiségi felfoghassa. Mivel magam is kételkedtem a keleti gurukban és hasonlókban, kezdetben voltak aggályaim. De az, amit meséltek, felkeltette az érdeklődésemet, mert azt mondták, hogy az ember a Subudban egyszerűen elengedi magát, és egy olyan életerővel kerül kapcsolatba, amely betölti az egész univerzumot, az embereket is beleértve; és hogy ez az erő voltaképpen Isten hatalma. Vagyis nem igazán egy "erő", hanem egy intelligens hatalom, amely képes vezetni bennünket saját egyéni utunkhoz. Azt is mondták, hogy ez a folyamat bennünk történik, és nem kell hozzá más, csupán kérni, hogy megkapjuk. Utána csak gyakorolni kell, ami azt jelenti, hogy hetente két vagy háromszor egy félórára átadjuk magunkat ennek a folyamatnak, és ez elég arra, hogy fejlődhessen bennünk. Így aztán lassan életünk részesévé válik. Ezért azt mondtam: jó, meg szeretném kapni. Azt mondták, még várnom kell egy-két hetet, hogy jobban fel legyek készülve.

Miközben vártam, volt egy érdekes élményem. Amikor legelőször voltam Coombe Springsben, hallottam, ahogy latinosságnak, ahogy mi a Subudban végzett gyakorlatot hívjuk. A latihán indonéz szó, ami mindössze annyit jelent, hogy "gyakorlat". De mert Angliában a "training" szó félreérthető lehetne, hiszen felidézi a tanár képét, egy sor gyakorlatot és hasonlókat, ezért egyszerűen csak "latihán"-nak nevezzük. Amikor első alkalommal hallottam a latihánt, olyan volt, mint sok-sok éneklő, kiabáló ember zajongása. Akár riasztóan is hathatott volna rám, és nem érthettem volna, hogy "mi folyik itt?". De ebben a pillanatban egy különös érzésem támadt. Mintha egy hang szólalt volna meg bennem, illetve csak egyszerűen ott voltak a szavak, és azt mondták: "Amit te keresel, olyan, mint ez itt, és nem valami finom dolog, amit intellektuális magyarázatok világítanak meg".

Így hát azt gondoltam, oké, ezt kipróbálom. A következő módon kaptam meg: egy nap megkértek, hogy jöjjek el este, és még két vagy három másik ember is ott volt, akik ugyanarra vártak. Csupán annyit mondtak nekünk, hogy szabaduljunk meg mindentől, ami akadályozna a szabad mozgásban. "Ha aprópénz van a zsebetekben, vegyétek ki, csatoljátok le az órátokat, vegyétek le a cipőtöket, tegyétek le a szemüvegeteket, hogy valóban szabadnak érezzétek magatokat." Egy nagy teremben voltunk, ahol szőnyegeken kívül nem volt semmi más. Amikor mindezt megtettem, és ilymódon felkészültem, arra kértek minket, hogy álljunk fel, hunyjuk le a szemünket és adjuk át magunkat – egyszerűen csak hagyjuk, hogy történjenek a dolgok, ne csináljunk semmit, csak engedjük el magunkat.

Nekem ez nagyon nehéz volt, hiszen meglehetősen intellektuális típus voltam, és ha egy intellektuális típusnak azt mondják, hogy hagyja abba a gondolkodást és engedje el magát, akkor csak még többet gondolkodik. Azt gondolja: "Hogy engedjem el magamat? Hogy hagyjam abba a gondolkodást?" (nevetés). Egyre frusztráltabb lettem. Ott álltam behunyt szemmel, körülöttem emberek rohangáltak, énekeltek és zajongtak, én pedig azt gondoltam: "Ez nekem nem fog menni, ez nem működik, egyszerűen nem tudom elengedni magam." És miközben belül így kínlódtam, egyszer csak azt vettem észre, hogy a kezeim elkezdtek emelkedni, valahogy így, a plafon felé. "Ez meg mi?", gondoltam. És amint arra gondoltam, hogy mi ez, a kezem azonnal leesett. A következő pillanatban azonban, amikor egyszerűen semmit sem csináltam, ismét fölfelé mozdultak, így (megmutatja), mintha valaki fogta volna és helyettem mozgatta volna őket. Ez valóban különös volt. Valahányszor nem gondoltam rá, mindig ez történt. Így az első latihánomat valóban csukott szemmel csináltam végig, és a kezeim felemelkedtek és leestek, és felemelkedtek és leestek? (megmutatja, nevetés). Tudtam tehát, hogy valami történt, de – szavamra – nem tudtam, hogy mi.

Mint fiatalember, meglehetősen szkeptikus voltam – alighanem nem voltam könnyen elviselhető – és azt gondoltam, hogy ez talán valamiféle hipnózis, nyilván a körülöttem lévő emberek befolyásoltak. Az azonban biztos, hogy olyasmi volt, amit korábban soha nem tapasztaltam. Aztán a második latihánom élménye véglegesen eldöntötte számomra, hogy mi a Subud. Ezt el kell mesélnem. Nem azért, mert Önöknek ugyanilyen élményben lesz részük, hanem azért, mert meg fogják belőle érteni, hogy én miért vagyok még mindig, 42 év után a Subudban.

A második latihánom úgy kezdődött, hogy rögtön elkezdtem mozogni. Semmi nem történt a kezeimmel, nem okozott gondot, hogy elengedjem magam. Alighogy belefogtam, azonnal forogni kezdtem, mint egy pörgettyű. Elég hevesen forogtam, éspedig teljesen önkéntelenül. Ugyanakkor tökéletesen a tudatomnál voltam, vagyis nem voltam transzban, vagy hasonlóban. Tudtam figyelni magamra, ha akartam volna, meg tudtam volna állítani a pörgést. Tíz-tizenöt perc múlva a forgás abbamaradt, és én azt éreztem, hogy le kell térdelnem. Amikor már a padlón térdeltem, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a gyerekkoromban vagyok, amikor két-három éves lehettem, éspedig azon a helyen, ahol Magyarországon éltünk. Csakugyan ott voltam a lakásunkban, és ott volt az anyám és a dajkám. Ugyanabban az élénk tudatállapotban voltam, mint akkor, amikor két éves voltam. És amikor erre ráébredtem, ismét ott volt ez a hang, vagy mintha nem is hang lett volna, hanem mintha az agyamban jelentek volna meg ezek a szavak: "Ez az, amit akartál?".

Ez rendkívül szokatlan volt a számomra, egyrészt, mert már elfelejtettem ezt a gyerekkori élményt, másrészt, mert erről soha senkinek nem beszéltem. Namármost, ebből a négy egyszerű szóból megtudtam, hogy a Subud mögött rejtőző intelligencia jobban ismer engem, mint én saját magamat, és a születésemtől kezdve velem volt, csak nem vettem észre.

Nem volt szükségem több bizonyítékra. De ha lett volna – pár héttel később megkaptam. Természetesen vissza kellett mennem az iskolába, abba az észak-skóciai internátusba, amely néhány száz mérföldre volt a legközelebbi Subud-tagtól. Mielőtt elutaztam volna Coombe-ból, beszéltem a segítőkkel – így hívjuk azokat, akik a Subud kapcsolatot továbbadják – és megkérdeztem tőlük: "Mit csináljak, amikor visszamegyek az iskolába? Úgy csináljam, mint itt, gyakoroljak hetente kétszer fél órát?". Ők pedig azt mondták: "Nem, inkább ne, mert még nem csinálod túl régen, és megtörténhet, hogy nem tudod leállítani. Lehet, hogy megijedsz, vagy valaki megláthat és azt gondolhatja, hogy bolond vagy, és gondjaid lehetnek? és így tovább." Azt mondták: "Inkább ne latihánozz az iskolában. Gyere vissza, és folytasd a nyári szünetben."

Így mentem vissza az iskolába. Aztán két vagy három nappal a visszaérkezésem után, amikor éppen egy könyvet olvastam, hirtelen érezni kezdtem ezt a belső mozgást, és azt gondoltam: "Most mi legyen, csináljam vagy ne?". Szerencsére én az idősebb diákok közé tartoztam, akik a fiatalabbakra felügyeltek, így volt saját, külön szobám. Azt gondoltam: "Ok, egyszerűen csinálni fogom". Bezártam az ajtót, és végeztem a latihánt. Negyven perc múlva abbamaradt, vége volt. Most már biztos voltam benne, hogy mindez bennem volt, és nem valaki másnak a befolyása alatt álltam. Nem azért kaptam, mert másokkal voltam együtt. Mintha felkattintottak volna bennem egy kapcsolót, ami megnyitotta előttem az utat e felé az erő vagy hatalom felé, akármi volt is ez. Így hát folytattam a latihánozást, aztán visszamentem Coombe Springs-be, és így tovább. A lényeg az, hogy soha nem hagytam abba a latihánt. Mindig csinálom, ha alkalmam adódik, általában hetente kétszer, talán háromszor, néha minden nap.

És azért csinálom, mert ez nem olyan mint egy vallás gyakorlása, hogy elmész a templomba, és azt gondolod, hogy rászánok egy órát, mert mint kereszténynek az a dolgom, hogy templomba járjak. Azért csinálom, mert a latihán ideje alatt igazi önmagammal vagyok kapcsolatban. A Subudban szerzett tapasztalatom révén azt hiszem, van olyan, hogy emberi lélek. És azt hiszem, hogy mindnyájunknak van emberi lelke. De az emberi lélek sokunknál mélyen alszik, mert más lélek is létezik, amiről nemsokára beszélek. Azt hiszem, hogy ami a latihánban történik, ebben a félórában, egyedül, vagy másokkal együtt egy teremben, amikor behunyt szemmel állunk, mindent elengedünk, és hagyjuk, hogy hasson bennünk az erő, az olyan, mintha lélegezni hagynánk a lelkünket. Időt adunk saját belső, igazi énünknek, hogy kilépjen abból a sötét szobából, ahol bezárva tartottuk, és igazi kapcsolatba lépjen a testünkkel, a világgal, mindennapi életünkkel.

Velem valóban megtörtént az, amit az elején mondtak: ez az erő vagy érzés, amely a latihánból fakad, hogy valami mozgat, ami én vagyok, és mégsem én – egy mélyebb önmagam – fokról fokra olyan tapasztalattá vált, amely áthatotta az életemet. Más szóval: nem csak ezek alatt a félórás gyakorlatok alatt, hanem bármikor jöhetett – miközben dolgoztam, miközben gondolkoztam, miközben írtam, miközben ettem, miközben szerelmeskedtem, bármikor. Nem lehet tudni, miért, egyszerűen csak jön, valahonnan, mindig az akaratodon túlról. Nem olyasmi, amit erőltetni lehet. De elő lehet idézni, ha az ember elcsöndesedik. Megnyugszol, és akkor jön.

Ez volt az én tapasztalatom. És ahogyan haladtam, rájöttem, hogy két ember van bennem. A régi én, tudják, az a személy, aki valamikor régen megszületett, felnőtt és kifejlesztett egy személyiséget jó és rossz szokásokkal és egy egót, amely ezt-azt kíván. És van egy másik én, amely tényleg egy másik világból való, és nem igazán törődik mindezzel. Inkább mintha rólam gondoskodna, nehogy olyan butaságokat csináljak, amelyek korlátoznának abban, hogy túléljem ezt a világot, és átmenjek a következőbe.

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez az élmény, amit latihán-élménynek hívunk, olyasvalami, ami – meg vagyok róla győződve – nem csak ehhez a világhoz kötődik. Ha meghalok, a latihán által éppolyan élőlény leszek, mint itt és most. A latihán-élmény tehát valamiképpen tényleg nincs ehhez a világhoz kötve. Tudom, hogy ezt valószínűleg nem könnyű elhinni. De a Subudban az a nagyszerű, hogy ebből az egészből semmit nem kell elhinni. Én csak arról mesélek önöknek, amilyennek én látni vélem. Ha úgy döntenek, hogy kipróbálják, akkor teljesen mást fognak kapni, mint én – és ez az Önök saját igazsága lesz, nem az enyém.

Most a Subud kezdetéről szeretnék nagyon röviden beszélni. A Subud alapítóját, akiről már említést tettem, Muhammad Subuh Sumohadiwidjojonak hívták, és 1901-ben született Jáva szigetén, Semarang városában. Mi Bapaknak nevezzük őt, ami "atyát" jelent, Indonéziában azonban ennek egy általánosabb, a „mister”-hez hasonló jelentése is van. Mindenkit Bapaknak hívnak: ez tehát nem a különös tisztelet jele kíván lenni, mintha ő a mi gurunk, vagy ilyesmi lenne. Egyszerűen egy megtisztelő név, amit könnyebb kimondani, mint a másikat. (nevetés)

Bapak 24 éves korában kapta meg ezt az adományt, amikor nem is keresett spirituális utat. Korábban volt néhány szokatlan élménye, aminek utána olvashatnak az önéletrajzában. Ezeknek az élményeknek a hatására egy ideig keresett egy spirituális tanítót, akitől magyarázatot kaphat az élet értelméről. De aztán feladta. Úgy ítélte meg, hogy a sok misztikus tanítótól, akik akkoriban Közép-Jáván voltak, nem fog kapni semmit. Elhatározta, hogy mérlegképes könyvelő lesz. Nappal dolgozott, mint könyvelő, éjjel pedig tanult. Még nem volt nős, és az édesanyjával élt.

Általában éjfél körül hagyta abba a tanulást, és elment sétálni. Így tett ezen a különös éjszakán is. Koromsötét volt, de ahogy ment, nem messze az otthonuktól hirtelen minden kivilágosodott körülötte. Felnézett, és azt gondolta, hogy a Napot látja maga fölött az égen. De miközben nézte, rájött, hogy egy tűzgolyó az, ami egyenesen feléje esik az égből. Rá is esett, és érezte, hogy a fején keresztül behatol a testébe. Egész testében reszketni kezdett, és azt gondolta, hogy meg kell halnia. Szívinfarktusra gyanakodva támolygott hazáig. Az édesanyja nyitott ajtót, és azt mondta: "Elég sápadt vagy, csak nincs valami baj?" Ő csak annyit tudott mondani: "Nem, minden oké". Egyenesen a szobájába ment, lefeküdt az ágyára, és felkészült a halálra.

De nem halt meg. Igyekszem úgy elmondani azt, amit átélt, ahogy ő elmondta nekünk: néhány másodpercig az a különös élménye volt, hogy bele tud látni a saját testébe, amely csupa fény volt. Aztán ez elmúlt és ahogy ott feküdt, a teste magától megmozdult, mintha valaki felültette volna. Ült az ágyán, aztán mint valami báb, akit kívülről mozgatnak, a dolgozószobájába ment, ahol előzőleg dolgozott. Mintha valaki más mozgatta volna, ő pedig csak figyelte volna ezt. Amikor a dolgozószobájába ért, teste a muzulmán ima mozdulatait kezdte végezni. Hisz tudják, az ember lehajol, letérdel, aztán felegyenesedik, és így tovább. Mindezt szó nélkül tette, teljesen átadva magát ennek a láthatatlan erőnek, amely aztán visszavezette az ágyába, ahol elaludt.

A következő éjjel mindez megismétlődött. És aztán minden éjjel újra. Ez volt az első olyan valódi latihán-élmény, amilyennek ezt mi ismerjük. Ahogy Bapak elmesélte, ez dolgozott benne minden éjjel, ezer éjszakán át. Gyakorlatilag ezer éjszakán át nem aludt. Az élmény egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, az ima-mozdulatokból tánc lett, belső élmények sora következett, és ő megtapasztalta, milyen érzés anyagnak lenni, megtapasztalta, milyen érzés növénynek lenni, milyen érzés állatnak lenni, és milyen érzés emberi lénynek lenni. Aztán beavatást nyert az univerzum dolgaiba, és így tovább. Olyan volt ez, mintha egy spirituális idegenvezető kalauzolta volna végig az univerzum létformáin.

Mindez nyilvánvalóan teljesen megváltoztatta őt. Ez után az ezer nap után egész más ember lett, mint amilyen korábban volt. De nem volt különösebben boldog, mert soha nem akart más lenni, mint a többi ember. Azt hiszem, volt egy pont, amikor Istenhez imádkozott, és azt mondta neki: "Istenem, nézd, ha ez az egész csak nekem van, akkor én ezt nem akarom, én csak egy normális ember szeretnék lenni".

Néhány évvel később, úgy nyolc vagy kilenc évvel azután, hogy a latihán megkezdődött, volt egy élménye, amely, úgymond, tudatta vele a küldetését. Kiemelte ebből a világból, és a tudtára adta: igen, ez a kapcsolat, amelyben részesültél, nem csak a te számodra van. Tovább tudod adni más embereknek. És nem csak ennyi, mert ők mintegy láncreakciószerűen megint tovább tudják majd adni másoknak. Ez volt a latihán elterjedésének kezdete.

Az is a tudtára lett adva, hogy ne keressen követőket, hanem csak azoknak adja ezt tovább, akik kérik. Így is tett. Kezdetben csak a legközelebbi barátai vették észre, hogy megváltozott. "Mi van veled?" – kérdezték. Ő pedig azt felelte: "Tudjátok, itt van ez a dolog, amit csinálok, és ha akarjátok, ti is megkaphatjátok". (nevetés) Így kezdett ez lassan növekedni, és a második világháború vége felé már néhány száz ember gyakorolta. Egy nap mindnyájan összegyűltek, és azt mondták: "Nevet kellene adnunk magunknak". Ott ültek mind, és eldöntötték, miként nevezzék magukat. Valójában a latihánt használták erre; a latihán segítségével próbálták megkapni, hogy mi legyen ez a név, és a "Subud" nevet kapták, ami három Szanszkrit szóból áll. Így kezdődött a Subud.

Aztán, az ötvenes évek elején, amikor Indonézia felszabadult, egy szíriai származású fiatal muszlim jött Indonéziába, aki sok nyelven beszélt. Husein Rofénak hívták. Mivel érdeklődött a misztikus mozgalmak iránt, az egyik tanítványa, akinek nyelvtanára volt, bemutatta Bapaknak. Megkapta a latihánt, és hamar rájött, hogy ez valami új és egyedülálló. Rofé ismert sok misztikus tanítást, a szufizmus különböző fajtáit és így tovább, de soha semmivel nem találkozott, ami ennyire valóságos lett volna. Erről cikkeket is írt, amire felfigyeltek az európai Gurdjieff-követők, és meghívták őt és aztán Bapakot Angliába. Így kezdődött a dolog Indonézián kívül. Most már ismerik az egész történetet.

Mennyi az idő? Azt hiszem, kicsit hosszadalmas voltam.

Van még valami, amiről szívesen beszélnék, nevezetesen arról, hogy mi az, amit még Bapaktól kaptunk. Élete hátralevő részét nem azzal töltötte, hogy továbbadja a latihánt, hiszen mindnyájan ezt csináltuk. Mint mondtam, mindenki, aki a latihánt megkapta és gyakorolta, előbb vagy utóbb maga is tovább tudta adni. Bapak viszont körbe utazta a világot, és elmagyarázta, hogy mi ez. Az ő magyarázatai bizonyos értelemben éppolyan fontosnak tűnnek a számomra, mint az élmény maga. Ezért még öt percet szeretnék ezeknek szentelni.

Tulajdonképen némi aggodalommal teszem ezt, mert az az igazság, hogy ő soha nem beszélt ezekről a dolgokról valakinek, aki a latihán-élményt nem kapta meg. Aztán itt van az a mondása, ami akkor hangzott el, amikor Nyugatra jött: "Először a tapasztalat, azután a magyarázat". Csak nemrégiben értettem meg, hogy ha olyan embereknek beszélt volna erről, akik még nem csináltak latihánt, ez egyfajta tanítás lett volna. Mintha Bapak mindenkinek azt mondaná: "Ilyen a világ". És a Subud azonnal tanítássá válna.

Ő voltaképpen egyfajta térképet adott azoknak az embereknek, akik megkapták a latihánt. Azt mondta: "Ez az, amiről a latihánban szó van, ez az általatok megélt élmények jelentése. Ezáltal jobban megértitek, hogy mi történik, és hogy merre haladtok." Biztosíthatlak Titeket, hogy ennek a megértése nagyon hasznos lehet. Azt alighanem már megértettétek, hogy ez az élmény nem a saját akaratunkból jön, hanem valamiképpen megtörténik. Az ember megtisztul és belsőleg megváltozik. Ez lehet nagyon jó, de ijesztő és nyugtalanító is. Éppen ezért döntő fontosságú lehet, hogy értjük-e, mi történik.

Röviden szólva, Bapak azt mondta nekünk, hogy az emberi lény nem ebből a világból való. Az emberek olyan világból jönnek, amely nem anyagi. Isten azonban ideküld minket, hogy tanuljunk és tapasztalatokat szerezzünk. És ahhoz, hogy ebben a világban élni tudjunk, szükségünk van arra a felszerelésre, amelyet Istentől kaptunk. Ez a felszerelés mindenekelőtt a testünk, amely anyagi, és segít nekünk ebben az anyagi világban élni. De a testünkön kívül olyan életerőket is kaptunk, amelyek ebben a világban éppúgy léteznek, mint a saját világaikban. Ezek a növényi szintre, az állati szintre, az emberi szintre jellemző erők vagy létezők, és még más szintek is vannak. Bapak az élet szintjeinek egyfajta kozmológiáját adta nekünk. És ez tényleg nagyon érdekes, mert ezáltal gazdag szókincset adott nekünk az emberi tapasztalatok kifejezésére.

Bapak voltaképpen azt mondta, hogy amíg ebben az anyagi világban élünk, addig anyagi dolgokat látunk: asztalokat, székeket, elektromos vezetékeket, akármit. És ezek mind anyagiak. A valóságban azonban ezek élnek. Élő mozgás vagy rezgés van bennük. Ha nem élnének, nem léteznének. Ez tehát a materiális világ egyfajta kvantum-mechanikai nézete.

Aztán azt mondta, hogy létezik egy magasabb rendű világ, a növényi világ, és ez már nem anyagi jellegű. Az anyagi világban ezek a létezők növényként jelennek meg, ámde ezek az esszenciák bennünk is megvannak. Ha megeszünk egy krumplit, akkor a bennünk lévő krumpli-esszencia találkozik a krumpliban lévő krumpli-esszenciával, és ez okozza az evés élvezetét. Ez az a kellemes érzés, hisz tudjátok, amit olyankor érzünk, amikor ízlik az étel. És Bapak azt mondta, hogy ez a találkozás nagyon fontos, mert a növényi erők ezáltal tudják beteljesíteni a rendeltetésüket. Ugyanez vonatkozik az állatokra. Ezért aztán a növények és az állatok elfogyasztásának voltaképpen imádási aktusnak, illetve szentségnek kellene lennie, nem csupán fogyasztásnak.

És aztán van az emberi világ, ahol főként a szexen keresztül hatunk egymásra. Vannak magasabb rendű világok is, amelyek nem kötődnek ehhez a világhoz. Bapak elmagyarázta, hogy a latihán az Isten által teremtett univerzális erőtől származik, amely minden szint létezőit képessé teszi arra, hogy kapcsolódhassanak és felemelkedhessenek a magasabb rendű világokhoz. Ezért a latihán összekapcsol bennünket saját eredetünkkel, és visszavezet Istenhez.

Nagyon érdekesnek találtam ezeket a magyarázatokat. Én Magyarországon születtem a második világháború alatt. Bár a háború idején kicsi voltam, emlékszem arra az időre és arra a légkörre. Mint tudjuk, ebben az időben látszólag kulturált emberek olyan barbár cselekedeteket hajtottak végre, amelyeket máig sem tudtunk teljesen feldolgozni. Fiatalemberként azt vettem észre, hogy művelt és tanult emberek időnként barbár és szörnyű módon tudnak viselkedni, és nem tudtam megérteni, hogy miért. Bapak magyarázatai révén kezdtem megérteni, hogy olyasmi, mint "gonosz", nem létezik. Csak az van, hogy a dolgok nincsenek a helyükön. Előfordul, hogy anyagi, növényi vagy állati lelkek irányítanak olyan embereket, akikben az emberi lélek alszik vagy öntudatlan. Az ilyen embereket ezek az alacsonyabb rendű lelkek motiválják.

A lélek az, ami nekünk erőt ad, ami élő bennünk. De lehet, hogy ez nem emberi lélek; lehet anyagi, növényi vagy állati. Ha tehát egy ember képes kiirtani más embereket, hogy ezáltal a világot "szebbé" tegye, ez azt jelenti, hogy benne anyagi lélek van, hiszen az anyag nem érez semmit. Egy tárgynak nincsenek érzései vagy erkölcse, még annak sincs tudatában, hogy más élő dolgok is léteznek. Így tehát világos, hogy az ilyen ember nem "gonosz", hanem egyszerűen azt teszi, amit a valódi természete kíván, ami motiválja. Ebben az a fonákság, hogy ez a dolog nincs a helyén. Egy anyagi lélek birtokba vett egy emberi testet.

Mivel azonban a mi kultúránk azt tanítja, hogy csak az van, amit a szemünkkel látunk, nem ismerjük föl ezt. Csak az eredményt látjuk, azt, hogy milyen a világ. Ugyanez vonatkozik a növényi erőkre. Nekik is vannak sajátos jellemzőik, ahogy az állati erőknek is, és így tovább. A latihán funkciója az, hogy felébreszti az emberi lelket, és fokozatosan megismerteti vele a többi bennünk lévő erőt, hogy végül elfoglalhassa az őt megillető helyet. Olyan ez, mintha a háztulajdonos be lenne zárva a pincébe, miközben a macskák és a kutyák vezetik a háztartást. Ha egy napon kinyílik az ajtó, és ő feljön a pincéből, akkor először elég furcsán fogja érezni magát. De aztán lassan kézbe veszi a dolgokat, és végül rendet csinál a házban: a kutyát a kutyaházba költözteti, ahol az a dolga, hogy elriassza a behatolókat. A macska pedig megint egeret fog és így tovább.

Szóval ez is része az összképnek, amit Bapaknak köszönhetünk. Mint már mondtam, ez nem egy tan, csupán magyarázat vagy útbaigazítás ahhoz, amit a latihánban tapasztalunk.

Azt hiszem, mindent érintettünk, ami csak elmondható a Subudról olyasvalakinek, aki maga még nem csinálta. Javaslok egy lélegzetnyi szünetet. Jó gondolat? Talán öt perc elég lesz, hogy kinyújtóztassuk a lábunkat, és ha halálra unták magukat, akkor elmehetnek. De akiket érdekel a téma, és kérdezni szeretnének, kérem maradjanak. Én pedig arra fogok kérni néhány embert, hogy segítsenek nekem válaszolni, mert így jobb mulatság lesz.