1925-ben egy Muhammad Subuh nevű fiatalember az észak-jávai Szemarangban egy mély spirituális élményben részesült, amely megváltoztatta az életét, és világszerte még sokakét.
Az esemény az ő akaratától teljesen függetlenül történt, mintha egy láthatatlan erő mozgatta volna, de végig teljesen tudatában volt annak, hogy mi történik.
Ez utána rendszeressé vált. Minden éjjel visszatértek az önkéntelen mozdulatok, és Subuh úgy figyelte a történéseket, mintha egy második személy lenne a saját testében. Úgy érezte, hogy mindennek Isten akaratából kell történnie; ezért egyszerűen átadta magát annak, ami történt és megfigyelőként volt jelen.
Hamarosan azt tapasztalta, hogy az élet minden szintjéről tanításokat kap és megtapasztalja azokat: az anyagi, a növényi, az állati, az emberi és az ezeknél magasabb szinteket. Ahogy folytatódott ez a belső változás, ismerősei és barátai egyre inkább figyelemre méltó bölcsességgel és éleslátással rendelkező személyként tekintettek Subuhra.
Néhány évvel később megértette, hogy amit kapott, az valóban Isten erejének a hatása, és hogy ez nem csak neki szól, hanem másoknak is átadható. Nem kell keresnie az embereket, de ha őszintén kérik, akkor ők is megkaphatják ugyanazt a kapcsolatot. Ez igaznak bizonyult. Amikor ismerősei megkérték, hogy közvetítse nekik a kapcsolatot, képes volt átadni azt.
A kapcsolatnak ezt az egyik személyről a másikra való átadását „megnyitásnak” nevezték el. Amint az új személyben megalapozódott, ő maga is képes volt továbbadni azt másoknak. Ez a tapasztalat ezután néhány évig lassan terjedt Subuh baráti körében Semarangban és a szomszédos Yogyakartában, amely a második világháború után az otthona lett. Ők egyszerűen spirituális gyakorlatként – indonézül latihan kejiwaan – emlegették, és rendszeresen gyakorolták együtt.
A gyakorlat abból állt, hogy Subuh barátai egy szobában gyűltek össze – férfiak és nők külön-külön -, ahol 30-60 percig átadták magukat e belső erő munkájának. Az emberek egyszerűen csak követték a bennük spontán felmerülő mozdulatokat és megnyilvánulásokat. Amikor a gyakorlat később elterjedt Indonézián kívül, mindenhol latihán-nak nevezték, mert úgy érezték, hogy az angol „training” szó összezavarná az embereket, mivel azt jelenti, hogy valamit az értelem és az akarat segítségével végeznek.
Subuh elmondta a barátainak, hogy ez a tapasztalat nem valami újdonság, hanem egyszerűen annak az eredménye, hogy helyreáll a kapcsolat az egész világegyetemet betöltő Isteni Erő és az emberi lélek között; ez a kapcsolat Isten minden teremtményének születési joga, de az emberek elvesztették azt számtalan generáció során, amikor az elme fejlesztésére helyezték a hangsúlyt a lélek tudatossága helyett.
Világossá tette, hogy amit átadott, az semmiképpen sem új vallás, nem hozott új tanítást, hanem inkább az Isten erejével való újrakapcsolódást, amely a nagy vallások tanításainak valóságtartalmát bizonyítja.
A múlt század 40-es évei végén Jáván már több százan végezték a latihánt, és kongresszust hívtak össze, hogy spirituális egyesületet alapítsanak. A „Subud” nevet választották maguknak – nem Bapak nevéből, hanem három szanszkrit szó, a susila, budhi és dharma összevonásából. A szavaknak tulajdonított jelentések:
- Susila – az Isten akaratával összhangban lévő viselkedés
- Budhi – az emberben rejlő belső erő
- Dharma – önátadás Isten akaratának követésében
1951-ben egy Husein Rofé nevű szír származású angol érkezett Yogyakartába, akinek eljövetelét Subuh néhány évvel korábban megjósolta. Neki nagy szerepe volt a latihan elterjesztésében Jáva partjain túlra is. Több nyelven beszélt, a városban nyelvtanításból élt. Az iszlám misztikus mozgalmai iránti érdeklődéstől hajtva végül bemutatták Subuhnak, és nem sokkal később megkapta a Subud-kapcsolatot. Aznap este hazafelé menet rájött, hogy amivel találkozott, az nem egy újabb keleti misztikus tanítás, hanem valami, ami az egész emberiség számára nagy jelentőséggel bír, és az ő küldetése az lesz, hogy segítsen elterjeszteni az egész világon. Valóban, miután egy ideig gyakorolta a latihant Subuh yogyakartai körében, Rofé utazni kezdett és Subud-csoportokat indított Szumátrán, majd később Hongkongban és Japánban. 1956-ban Ciprusra és Londonba utazott, ami 1957-ben Muhammad Subuh első külföldi meghívásához vezetett. Így kezdődött a Subud elterjedése az egész világon.
Mára a világ 54 országában 290 csoportban gyakorolják a latihánt.